Franz Kafka
Egy falusi orvos
Nagy gondban voltam; sürgős út állt előttem; súlyos beteg várt rám egy tízmérföldnyire levő faluban; kettőnk között hatalmas hófergeteg töltötte be a tágas teret; kocsim volt, könnyű, négykerekű, éppenséggel a mi országútjainknak megfelelő, bundába burkolózva, orvosi táskával a kezemben már útra készen álltam az udvaron, de a ló, a ló hiányzott. Az én lovam az éjjel, az idei jeges tél okozta túlerőltetés következtében, kimúlt; szolgálóm körbejárta a falut, hogy kölcsönkérjen egy lovat; én azonban tudtam, hogy ez kilátástalan, és az egyre vastagabban rám rakódó hóban egyre mozdulatlanabbul, céltalanul álltam ott. A kapuban egyedül, a lámpást ingatva, megjelent a lány; természetesen, ki is adná kölcsön most a lovát egy ilyen útra? Még egyszer végigjártam az udvart; semmi lehetőséget nem találtam; kínomban szórakozottan belerúgtam az évek óta üresen álló disznóól rozoga ajtajába. Az ajtó kinyílt, és ki-be csapódott sarkain. Meleg áradt ki bentről, és olyan szag, mint a lovaké. Odabent kötélen homályos istállólámpa imbolygott. Egy kék szemű férfi guggolt az alacsony rekeszben, és felém fordította nyílt ábrázatát. - Befogjak? - kérdezte, négykézláb előmászva. Nem tudtam, mit mondjak, csak lehajoltam, hogy megnézzem, mi minden van még az ólban. Szolgálóm mellettem állt. - Sohasem tudhatja az ember, miféle dolgok akadnak a tulajdon házában - mondta, és mind a ketten nevettünk.
- Hahó, bátyám, hahó, húgom! - kiáltotta az istállószolga, mire egymás után két ló, két nagy, széles tomporú állat, lábukat szorosan hasukhoz szorítva, formás fejüket lehorgasztva, mint a tevék, csupán törzsük mozgásának erejével kigyömöszölődtek a szűk ajtónyíláson, amit teljesen kitöltöttek. De azonnal felrugaszkodtak hosszú lábaikkal, sűrűn gőzölgő testtel. Segíts neki - mondtam, és a készséges leányzó sietett, hogy átnyújtsa a szolgának a lószerszámot. Alig ér azonban oda, a szolga átöleli, és arcát a lány arcához nyomja. A szolgáló felsikolt, és hozzám menekül, orcáján két fogsor mély nyoma vöröslik. - Te barom! - üvöltöm dühödten. - Ostor kell neked? - Ám nyomban észbe kapok, ez idegen, azt sem tudom, honnan jött, és jószántából éppen akkor segít rajtam, amikor mindenki más cserbenhagyott. Mintha ismerné gondolataimat, nem veszi zokon fenyegetésemet, hanem - egyre a lovakkal foglalatoskodva - egyszer csak utánam fordul. - Szálljon fel - mondja, és valóban: minden készen áll. Ilyen szép fogattal - ezt meg kell adni - még sohasem utaztam, és vidáman felszállok: - Hajtani azonban én fogok, te nem ismered az utat - mondom neki. - Persze - feleli -, én nem is megyek, Rosánál maradok.
- Nem! - sikoltja Rosa, és pontosan megérezve elkerülhetetlen sorsát, a házba szalad; hallom az ajtólánc csörrenését, amint beakasztja, hallom a zár kattanását, látom azonkívül, hogy a folyosón, és tovább menekülve, a szobákban minden fényt kiolt, hogy láthatatlanná váljon. - Velem tartasz - mondom a szolgának -, vagy én sem megyek, bármennyire sürgős is az utam. Eszem ágában sincs, hogy a lánnyal fizessek neked az utazásért.
- Gyí, te! - kiáltja a szolga; tapsol; valami elragadja a kocsit, mint fát a víz sodra, még hallom, ahogy a szolga ostromától házam ajtaja reccsenve szilánkokra hasad, aztán szememet, fülemet betölti a valamennyi érzékemet egyszerre elnyomó süvöltés. Azonban ez is csak egy pillanatig tart, mintha udvarom kapuja közvetlenül a betegem udvarára nyílna, már ott is vagyok; a lovak nyugodtan állnak, megszűnt a hóesés, körös-körül holdfény; a beteg szülei sietve jönnek a házból, mögöttük a beteg nővére, szinte leemelnek a kocsiról, zavaros szavaikból nem értek semmit; a betegszobában alig lehet lélegezni, az elhanyagolt tűzhely füstöl; ki fogom tárni az ablakot; előbb azonban hadd lássam a beteget. Sovány ifjú, láza nincs, se hideg, se meleg, tekintete üres; meztelenül emelkedik fel a dunyhák alól, a nyakamba kapaszkodik, úgy súgja a fülembe: - Doktor, hagyj engem meghalni. - Körülnézek, nem hallotta meg senki, a szülők némán, előrehajolva állnak, és az ítéletemet lesik; a fiú nővére széket hoz az orvosi táskámnak. Kinyitom a táskát; és műszereim között keresgélek; a fiú az ágyból állandóan utánam nyúlkál, hogy kérésére emlékeztessen; megfogok egy csipeszt, megvizsgálom a gyertya fényénél, aztán visszateszem. - Persze - mondom magamban káromkodva -, ilyenkor segítenek az istenek, elküldik a hiányzó lovat, a gyorsaság kedvéért megtoldják még eggyel, és a tetejébe megajándékoznak még az istállószolgával is... - Csak most jut újra az eszembe Rosa: mit tehetnék, hogyan mentsem meg, hogyan húzzam ki az istállószolga alól; tízmérföldnyi távolságra tőle, megzabolázhatatlan lovakkal a kocsim előtt? Ezekkel a lovakkal, amelyek most valahogyan meglazították istrángjukat; nem tudom, miként, kívülről belökték az ablakokat; bedugják egy-egy ablakon a fejüket, és szemügyre veszik a beteget, nem zavarja őket a család kiáltozása; mindjárt visszafordulok, gondolom, mintha a lovak szólítottak volna fel az indulásra, de eltűröm, hogy a beteg nővére, aki azt hiszi, elkábultam a hőségtől, levegye rólam bundámat. Egy pohár rumot tesznek elém, az öreg vállon vereget, odaadta a kincsét, ez jogosítja fel erre a bizalmaskodásra. Tagadóan rázom a fejem; az öreg korlátolt gondolkodásmódja terhemre van; csak azért utasítom vissza az italt. Az anya az ágy mellett áll, odacsalogat engem is; követem, és fejemet az ifjú mellére hajtom, aki nedves szakállam érintésére megborzong, miközben az egyik ló hangosan a mennyezet felé nyerít. Igazolódik, amit úgyis tudok: az ifjú egészséges, kicsit vérszegény; gondoskodó anyja teleitatta kávéval, de egészséges, és legjobb volna egy rúgással kikergetni az ágyból. Nem vagyok világmegváltó, hagyom hát, hadd feküdjön. Én járási alkalmazott vagyok, végzem a kötelességemet a legvégső határig, egészen odáig, ameddig szinte ki nem csordul a pohár. Noha rosszul fizetnek, mégis bőkezűen és készségesen segítek a szegényeken. Csak Rosáról kell még gondoskodnom, aztán legyen igaza az ifjúnak, és hadd haljak meg én is. Mit is tehetnék itt, ebben a véget nem érő télben! A lovam elpusztult, és senki sem akad ott a faluban, aki a magáét kölcsönadná. A disznóólból kell kihúznom fogatomat, és ha véletlenül nem volnának lovak, disznófogaton utazhatnék. Így van. És bólintok a család felé. Ők nem tudnak erről semmit, ha pedig tudnák, akkor sem hinnék el. Receptet írni könnyű, ellenben megértetni magunkat az emberekkel nehéz. Itt tehát végéhez ért látogatásom, ismét feleslegesen fárasztottak, már megszokhattam, éjszakai csengőmmel gyötör az egész járás, de az, hogy most még Rosát is oda kellett adnom, ezt a szép lányt, aki esztendőkön át úgy élt házamban, hogy alig méltattam figyelemre - ez túlságosan nagy áldozat; és agyafúrt érvek segítségével valahogy rendet kell teremtenem a fejemben, nehogy nekitámadjak ennek a családnak, hiszen ezek a legjobb akarattal sem adhatják vissza nekem Rosát. Ámde ahogy becsukom orvosi táskámat, és már a bundámért intek - a család egy csomóba gyülekezve áll, az apa a kezében tartott rumospoharat szagolgatja, az anya szeme könnyes, ajkát harapdálja, valószínűleg csalódott bennem, de hát tulajdonképpen mit kíván tőlem ez a nép -, az ifjú nővére vértől átitatott törülközőt lenget, ekkor valahogy hajlandó vagyok bizonyos körülmények alapján elismerni, hogy az ifjú talán mégis beteg. Odamegyek hozzá, rám mosolyog, mintha nagyon erős levest vinnék neki - ó, most felnyerít mind a két ló; e lármát bizonyára magasabb helyen rendelték el a vizsgálat könnyítése érdekében -, és most úgy találom: igen, az ifjú beteg. Jobb oldalán, csípőtájon, tenyérnyi nagyságú seb keletkezett. Rózsaszínű, sok árnyalattal, a mélyén sötét, a szélei felé világosabb, a közepe lágy, benne itt-ott alvadt vércsomók, nyitott, akár egy felszíni bánya. Ilyen, távolról. Közelebbről nézve még súlyosabb az eset. Ki állná meg, hogy ennek láttán halkan ne füttyentsen egyet? Kukacok, olyan vastagok és hosszúak, akár a kisujjam, eredendően és a rájuk fröccsent vértől is rózsaszínűek, s a seb belsejébe tapadva fehér fejecskéjükkel, sok-sok apró lábukkal tekerednek a fény felé. Szegény ifjú, rajtad nem lehet segíteni. Megtaláltam a te nagy sebedet; ez az oldaladban nyíló virág pusztít el téged. A család boldog, látják, hogy tevékenykedem; a beteg nővére mondja az anyának, az anya az apának, az apa néhány vendégnek, akik lábujjhegyen, előrenyújtott karral egyensúlyozva, a nyitott ajtón beáramló holdfényben jönnek befelé. - Ugye megmentesz? - suttogja zokogva az ifjú, akit elvakított eleven sebe. Ilyenek az emberek a mi vidékünkön. Mindig lehetetlent kívánnak az orvostól. Régi hitüket elveszítették; a plébános otthon csücsül, és tépdesi sorra a miseruhákat; az orvos törékeny sebészkeze azonban legyen mindenre képes. Nos, ahogy akarjátok; nem én ajánlkoztam; használjatok fel szent célokra, hadd történjen meg ez is velem, mi jobbat is akarhatnék még én, a szolgálójától is megfosztott öreg körorvos! És jönnek már, a család, a falu vénjei, pucérra vetkőztetnek; élén a tanítóval az iskolai énekkar áll a ház előtt, és egy módfelett egyszerű dallamra ez a textust fújja:
Csak pucérra, akkor gyógyít,
S ha nem gyógyít, kést bele!
Hisz' csak orvos, orvos ő!
Ekkor már le is vetkőztetnek, és én, szakállamat babrálva, lehajtott fejjel, nyugodtan tekintek az emberekre. Teljesen higgadt vagyok, fölényben valamennyiükkel szemben, és az is maradok, annak ellenére, hogy ez semmit sem segít rajtam, mivel most fejemnél és lábamnál fogva megragadnak, és az ágyba cipelnek. A falhoz, a seb mellé fektetnek. Ezután mind kimennek a szobából; becsukódik az ajtó; elnémul az ének; felhők takarják el a holdat; fülledt ágynemű vesz körül; az ablakokban árnyként imbolyog a két ló feje. Hallom, ahogy a beteg a fülembe súgja: - Tudod-e, nem sok bizalmam van benned. Rajtad is túladtak valahol, nem is a magad lábán jöttél. Ahelyett, hogy segítenél, még a halálos ágyamat is szűkebbé teszed. A legszívesebben kikaparnám a szemed.
- Helyes - mondom -, ez a gyalázat. Ámde orvos vagyok. Mit tehetnék? Hidd el, nekem sem lesz könnyű.
- Ezzel a mentegetőzéssel elégedjek meg? Ó, jól tudom, meg kell elégednem vele. Nekem mindig, mindennel meg kell elégednem. Szép sebbel jöttem a világra; ez volt az én egész útravalóm.
- Ifjú barátom - felelem neki -, egy hibád van: szűk a látóköröd. Én, aki közel és távol már minden betegszobában megfordultam, én mondom neked: nem is olyan rossz a te sebed: Hegyesszögben két fejszecsapás, így keletkezett. Sokan hagyják szabadon az oldalukat, és szinte meg sem hallják a fejszét az erdőben, hát még azt, hogy feléjük közelít.
- Ez valóban így lenne, vagy csak ámítasz lázas állapotomban?
- Valóban így van, hidd el tisztiorvosi becsületszavamra. - Ő elhitte, és minden elcsendesedett. Most azonban legfőbb ideje, hogy a magam megmentésére gondoljak. A lovak még hűségesen a helyükön állnak. Sietve összekapkodok ruhát, bundát, orvosi táskát; az öltözködéssel nem akarok időt veszteni, hiszen ha a lovak úgy igyekeznek, mint idejövet, akkor minden bizonnyal ebből az ágyból egyenest a magaméba ugrom. Az egyik ló engedelmesen visszahúzódott az ablaktól; feldobom a kocsira a holmit; a bunda nagyon messzire repült, csak az egyik ujja akadt fenn egy kampón. Ez is elég. Lóra pattantam. Az istráng lazán csúszkál, a két lovat nem köti össze jóformán semmi, a kocsi a nyomukban tévelyeg, leghátul a hóban a bunda. - Gyí, te, gyorsan! - mondom, de nem mennek gyorsan; lassan, öregember módjára vonulunk át a hósivatagon; sokáig zeng mögöttünk a gyerekek új, de tévedésén alapuló éneke:
Örvendjetek, páciensek,
Orvos fekszik ágyatokban!
Így sohasem jutok haza; elvesztem virágzó praxisomat; utódom meglop, de haszna nem lesz, mivel nem tud pótolni engem; otthonomban az undorító istállószolga dúl, Rosa áldozatul esett neki; el sem akarom képzelni. Pucéran, kiszolgáltatva e legnyomorultabb korszak fagyának, bolyongok én, öregember, ide-oda, földi kocsin, földöntúli lovakkal. Bundám ott csüng hátul a kocsin, de nem érem el, és pácienseim nyüzsgő csürhéjében nem akad senki, aki akár csak a kisujját megmozdítaná értem. Becsaptak! Rászedtek! Egyszer hallgattam az éjjeli csengő hamis hívására - ez már örökre jóvátehetetlen.
Gáli József fordítása
A híd
Merev voltam és hideg, híd voltam, szakadék fölött. Innen a lábam ujja, onnan a kezem fúródott a morzsalékos agyagba, megkapaszkodtam jó erősen. Kabátom két szárnya verdeste oldalam. Pisztrángos patak lármázott lenn a mélyben. Hegymászó sose tévedt ide az úttalan magasba, a térképek még nem jelölték a hidat. Így feküdtem, és vártam; várnom kellett. Híd még a világon soha másképp meg nem szűnhetett hídnak lenni, csak ha beszakadt.
Egyszer estefelé - az első volt-e, az ezredik este-e, nem tudom - gondolataim zavarosan keringtek, mindig körbe-körbe. Nyári este, sötétebben zúgott a patak, s akkor férfilépteket hallottam! Felém, felém. Feszülj, híd, készülj, korlátja-nincs gerenda, tartsd meg jól a benned bízót. Lépteinek bizonytalanságát egyenlítsd ki észrevétlen, ám ha meginogna, tárd fel igazi lényed, s repítsd, mint egy hegyi isten, biztos partra.
Jött, megkopogtatott botja vashegyével, majd felemelte kabátom két szárnyát, és elrendezte rajtam. Borzas üstökömbe túrt a bothegy, s míg ő bizonyára vad rémülettel nézett körül, ott is hagyta sokáig. Akkor azonban - éppen róla álmodtam hegy és völgy fölött - páros lábbal testem közepére ugrott. Vad fájdalom rándított össze, öntudatlanul. Ki lehet az? Gyerek? Álom? Útonálló? Öngyilkos? Kísértő? Pusztító? És megfordultam, hogy láthassam. Megfordul a híd! Még meg se fordultam, s már hulltam, hulltam, és már ott hevertem szétszaggatva és felnyársalva a hegyes köveken, melyek mindig olyan barátságosan bámultak rám a rohanó vízből.
Tandori Dezső fordítása
Régi história
Úgy látszik, mintha hazánk védelme nagyon el volna hanyagolva. Mostanáig nem törődtünk ezzel, csak végeztük a munkánkat; az utóbbi idők eseményei azonban gondokat okoznak nekünk.
Cipészműhelyem van a császári palota előtti téren. Hajnalban, még jóformán ki sem nyitom az ablaktáblákat, már látom, hogy a térre nyíló valamennyi utca torkolatát fegyveresek szállták meg. Ezek azonban nem a mi katonáink, hanem nyilvánvalóan északi nomádok. Felfoghatatlan számomra, hogyan nyomulhattak idáig, a fővárosig, amely igen nagy távolságra van a határtól. Mindenesetre itt vannak, sőt mintha minden reggel többen lennének.
Természetüknek megfelelően a szabad ég alatt tanyáznak, a lakóházakat megvetik. Kardjuk élesítésével, nyilaik hegyezésével, lovaik gyakorlatoztatásával foglalatoskodnak. Ebből a csendes, mindig nagy gonddal tisztán tartott térből valóságos istállót csináltak. Olykor kiszaladunk boltjainkból és megkíséreljük, hogy legalább a trágya nagyját eltakarítsuk, de ez egyre ritkábban sikerül, mivel erőfeszítésünk hasztalan, és ezenkívül abba a veszélybe sodor bennünket, hogy vadlovak alá kerülünk, vagy megsérülünk az ostoroktól.
Beszélgetni nem lehet a nomádokkal. Nyelvünket nem értik, nekik pedig jóformán nincs is. Valahogy úgy érintkeznek egymással, mint a csókák. Folyton-folyvást hallani ezt a károgást. Életmódunk, berendezkedésünk számukra éppoly felfoghatatlan, mint amennyire közömbös. Ennek következtében visszautasítanak minden jelbeszédet is. Kificamíthatod az állkapcsod, kitekerheted a kezed, mégsem értenek meg, és nem is fognak megérteni soha. Gyakran vágnak fintorokat; ilyenkor kifordul a szemük fehérje, és habzik a szájuk, de ezzel nem akarnak mondani semmit, és ijesztgetni sem akarnak senkit; teszik, mert ez a természetük. Amire szükségük van, elveszik. Nem lehet állítani, hogy erőszakot alkalmaznának. Mielőtt támadnának, félrehúzódunk, és átengedünk nekik mindent.
Az én készletemből is elvittek már néhány jobb darabot. Ha azonban azt nézem például, hogy szemben a hentesnél mi történik, nem panaszkodhatom. Még be sem viszi az áruját, már mindenét elragadták és fel is falták a nomádok. Még a lovaik is húst zabálnak; gyakran előfordul, hogy lovas és ló egymás mellett hasal, és ugyanabból a húsdarabból táplálkozik, az egyik az egyik, a másik a másik végén. A hentes fél, és nem meri beszüntetni a hússzállítást. Mi megértjük ezt, pénzt adunk össze, és támogatjuk őt. Ki tudja, mit eszelnének ki a nomádok, ha nem kapnának húst, de ki tudhatja, mit eszelnek ki még akkor is, ha mindennap megkapják a húsukat?
A minap arra gondolt a hentes, hogy legalább a vágással járó fáradságot megtakaríthatná, és ezért egyik reggel egy eleven ökröt hozott. Ezt még egyszer nem teheti meg. Legalább egy órán át feküdtem műhelyem legmélyén a földhöz lapulva, magamra terítve összes ruhámat, pokrócomat és vánkosomat, csak hogy ne halljam az ökör bőgését, melynek eleven, meleg húsát a minden oldalról ráugró nomádok a fogukkal marcangolták darabokra. Már régen csend volt, amikor kimerészkedtem; fáradtan hevertek a nomádok az ökör maradványai mellett, mint boroshordó körül a részegek.
Éppen ekkor úgy láttam, a császár áll a palota egyik ablakában; egyébként sohasem tartózkodik ebben a külső épületszárnyban, mindig csak a legbelső kertben él; most azonban ott állt az egyik ablakban - legalábbis nekem úgy rémlett -, és lehorgasztott fejjel nézte a palotája előtti garázdálkodást.
- Mi lesz? - kérdezzük egymástól. - Meddig kell még elviselnünk ezt a terhet és ezt a gyötrelmet? A császári palota idecsalogatta a nomádokat, ahhoz azonban nem ért, hogy el is űzze őket. A kapu zárva; az őrség, amely azelőtt ünnepélyesen folyton-folyvást ki-be masírozott, most a rácsos ablakok mögött tartózkodik. Ránk, kézművesekre és kereskedőkre hagyták a haza védelmét, mi azonban nem ilyen feladatra termettünk, sohasem dicsekedtünk vele, hogy erre alkalmasak volnánk. Ez csak félreértés lehet, de mi belepusztulunk.
Gáli József fordítása
